Az első hálaadás története
A hagyományok szerint az Egyesült Államokban az első hálaadást 1621-ben ünnepelték a Mayflower hajó fedélzetén. A hajót az 1620-ban Plymouth partjaihoz érő, vallásüldözések elől az Újvilágba menekülő telepesek töltötték meg szép számban, kiknek a zord és viszontagságos körülmények miatt több mint felük elhalálozott az első tél alkalmával.
A túlélő telepesek életüket a wampanoag indián törzsnek köszönhették, akik jó szándékúan megtanították őket földjük művelésére, a kukoricatermelésre és a juharszirup kinyerésének módjára is. A legendák szerint csupán 51 Pilgrim élte túl a nehézségekkel tűzdelt mostoha időszakot. Vezetőjük, William Bradford az első ősz termésének learatása után óriási ünnepséget rendezett, melyre indián barátaikat is meginvitálták. Ekkor adtak először hálát istennek és társaiknak a bőséges termésért és a túlélésért.
A hálaadás számos, hosszú évekkel ezelőttre nyúló hagyománnyal rendelkezik, melynek bizonyos részei csak az 1890-es és az 1900-as évek elején forrtak ki. Az amerikai népet igen megosztó polgárháború ejtette sebek nehezen gyógyultak, a jelentős számú bevándorló asszimilációjának megkönnyítése érdekében azonban az amerikai nép egyértelműen nemzeti identitás megerősítésén és az egység kialakításán kezdett dolgozni.
Az Egyesült Államok függetlenségének kikiáltása után a kongresszus javaslatot tett a hálaadás, mint nemzeti ünnep bevezetésére. Később, 1863-ban Abraham Lincoln arra szólította fel az amerikai népet, hogy minden év novemberének utolsó csütörtökén tegyék félre sérelmeiket, gondjaikat, munkájukat és hétköznapjaikat, s adjanak hálát együtt mindazért, ami megadatott. Ekkor vált a hálaadás hivatalosan is ünneppé, melyet azóta is minden amerikai és kanadai család előszeretettel ünnepel.
